„Én holnaptól a beteget nem mozgatom, nem emelem, nem etetem” – jelentették ki többen, akik március 6–13. között a kinesztetika bevezető képzés záró alkalmán részt vettek. A Szent Erzsébet Idősek Otthona újabb képzésnek adott helyet, ahol húsz személy ismerkedett a kinesztetika-szemlélettel Csíki Cristina és Sebestyén Lázár tréner irányításával.
A vegyes csapat, melynek tagjai között voltak idősotthonban dolgozók, kórházi asszisztens, segédápolók és idősgondozok Új tapasztalatokat gyűjtöttek, melyeket a hétköznapjaikba, magánéletükbe és munkájukba egyaránt beépíthetnek.
A képzés során tisztázódott bennük, hogy úgy tudnak leginkább a rájuk bízott hasznára válni, ha vigyáznak önmaguk egészségére, és a beteget nem etetik, mozgatják, hanem támogatják, meghagyva nekik annak lehetőségét, hogy amire képesek, ők végezzék el. A megtapasztalásra épülő tanulás alkalmat adott arra is, hogy a beteg, idős bőrébe bújjanak, megérezzék a különbségeket, hogy milyen, amikor a gondozójuk nem veszi el tőlük a cselekvés lehetőségét.
A diplomaosztás előtt arról számoltak be, hogy a képzésen tanultak mentén hogyan módosítják eddigi életvitelüket. Ezekből a gondolatokból idézünk:
„Az idős ápolásakor az első feladatom, hogy önmagamra figyeljek, ne fejtsek ki nagyobb erőt, mint amire szükség van, ne betegítsem meg magamat a sok felesleges erőfeszítéssel.”
„A demens osztályon dolgozom segédápolóként. Én is magamra szeretnék jobban figyelni, a beteget pedig nem felültetni, felállítani, hanem segíteni neki a felülésben, felállásban.”
„Én mindig kifárasztottam magamat. Itt azt tanultam meg, lehet úgy is ápolni, hogy az kevesebb fáradsággal járjon, és nekem is, az idősnek is jobb legyen.”
„Húsz éve volt egy féloldali agyvérzésem. Kár, hogy ezzel a lehetőséggel csak most találkoztam, de legalább mostantól tudom, több lehetőség van az ápolásra szoruló emberben, mint amennyit az ápoló hisz, vagy ő magáról elképzel.”
„Akár a mezőgazdasági munkám során, akár ápolóként én nagyon-nagyon sokat emeltem, de amióta a kinesztetikát megismertem, nem fáj a hátam, a végtagjaim, sokkal jobb lett az életem.”
„Van két gyerekem, s mikor kicsik voltak, sokat kellett hozni-vinni, cipelni őket, éreztem, a hátammal nincs rendben valami. Már akkor kezdtem keresni a lehetőségeket, és ez a képzés még előrébb vitt ebben a kutatásban, hogy hogyan tudnék kevesebb fájdalommal dolgozni.”
„Svácban dolgozom, idősgondozóként. Korábban találkoztam olyan helyzettel, hogy az idős leesett a földre, és én megijedtem, hogy nem lesz elég erőm felemelni őt. Ha most történne meg ugyanaz, tudnám, hogyan segítsek neki.”
„Jelenleg a svájci gondozottam nem szorul rá, hogy mozgásában segítsem, de hamarosan megyek a Szent Lukács idősotthonba dolgozni, és tudom biztosan, amit itt tanultam, nagy segítségemre lesz a munkámban és a családomban is.”
„A képzés során megtapasztaltam, milyen teljesen kiszolgáltatott helyzetben lenni, milyen, amikor a másik emberre vagy utalva még evés-ivás során is. Azt szeretném, hogy mostantól jobb legyen annak az idősnek, akit én gondozok.”
„Beteggondozóként dolgoztam, és az idén nyáron történt egy elég súlyos baleset. A karomban inak, erek elvágódtak, sebész kellett összevarrja. Elkeseredtem, mert féltem, nem tudom tovább folytatni az ápolást. A képzésen megerősítést kaptam, hogy tudom kímélni a karomat, tovább végezni a munkám.”
„Most ismerkedem a saját testemmel, izmokkal, melyek létéről nem tudtam, ismerkedem azzal, hogy milyen ápoltnak lenni, és próbálok ezt követően teljesen másként ápolni, mint eddig. Megtapasztaltam, milyen, amikor felvesznek, amikor megitatnak, és milyen, amikor benyúlnak a hónom alá, s megemelnek… remélem, sokkal jobb ápoló leszek, mint ezelőtt. De ez még csak az első osztály.”
Az első osztály, a bevezető képzés végén mindenki kapott oklevelet. Közülük többen fontolgatják, hogy beiratkoznak a „második osztályba”, haladó képzésre is jelentkeznek.
Balázs Katalin
