Mozgáskompetenciafejlesztő-központtá alakult át a székelyudvarhelyi Septimia tornaterme. Alkalomról alkalomra ide érkeztek sérült gyereket nevelő szülők és gondozók, hogy új szemlélettel felvértezve gyakorlatban ültessék szándékukat: a rájuk bízottak életminőségének javítását. A kinesztetika bevezető képzésére Lőrincz Géza hívta össze a tizenhárom tagú csapatot, a zárónapra, november 22-re pedig a gyerekek, a kedvezményezettek is megérkeztek.
Géza halmozottan sérült lányát nevelő édesapaként úgy látta jónak, hogy eddig szerzett tudását ne tartsa magába. „Tizenhat évvel ezelőtt találkoztam én egy szemlélettel, és megfertőződtem a kinesztetika-vírussal. A Caritas adott lehetőséget, hogy a munkatársainak szervezett képzésen én is részt vehessek, kicsit kakukktojásként, de eléggé motiváltként. Akkor ugyanis kilenc éves volt halmozottan sérült lányom, Andi, akivel azóta együtt járjuk ezt az utat. Képzéseken vettem részt, hármas tréner lettem, és megszületett bennem az a vágy, hogy amit megtapasztaltam, azt ne tartsam meg magamnak. Sikerült pályázatot nyernünk, a Soha nem add fel Egyesület Székelyudvarhely Önkormányzatától kapott támogatást, hogy bevezető kinesztetika-képzést szervezhessünk sérült gyereket nevelő szülőknek és gondozóknak. Rendhagyó képzés ez, mert az volt a feltett szándékom, hogy ne csak tudást próbáljunk átadni, hanem tapasztalatot. Ezért a képzés zárónapján részt vettek a sérült gyerekek, fiatalok is, amit a szülők tapasztaltak, tanultak, ki is próbálhatták.”
Géza szándéka olyan erős volt, hogy nem ismert akadályt. Nem ijesztette meg az, hogy most tartja első bevezető képzését Csíki Cristina és Dezső Erika trénertársaként, nem tántorította el, hogy a résztvevők körében ott van felesége, Angyalka, és mert nagyot álmodni, amikor a képzésre behívta a sérült gyerekeket, fiatalokat is. Mindenki személyes jó ismerőse, élethelyzetéből és munkájából adódóan szoros kapcsolatban van ezekkel a családokkal. Ő a Soha ne add fel Egyesület létrehozója is. „Az egyesületünknek a fő célkitűzése az életminőség javítása, így számos olyan rendezvényt szerveztünk, amellyel testi-lelki támogatást, kapcsolódási lehetőséget nyújthattunk a sérült gyerekeket nevelő családoknak. Ez a képzés is a célkitűzésünk része.”
A célkitűzés az életminőség-javítás mellett a szülők kompetenciájának bővítése, hogy a rettegés helyét átvehesse a cselekvőképesség biztonsága. Éppen Géza felesége, Angyalka osztotta meg egyik alapfélelmét, aminek túllépésért beiratkozott a képzésre: „nekem ez életbevágó. Hétvégén legtöbbször ketten vagyunk otthon Andival, s én mindig mondom, nehogy leess a földre, mert nem tudlak felvenni. Szeretnék túllépni ezen, szeretném, ha elesés után felemelhetném, anélkül, hogy a derekam sérüljön.”
Nehogy leessen, nehogy ártsak neki, nehogy én lesérüljek… ilyen félelmeket soroltak a gondozók, akiknek közös jellemzője, hogy nem adták fel a reményt. Hiszik, hogy érdemes gyermekeikért mindig új utat keresniük, jobb segítőkké válniuk. Ezért volt különleges ez a képzés: mindenki igyekezett a maximumot magába szívni tudásból, tapasztalatból.
A diplomaosztó után a „viszontlátásra!” volt az elköszönési forma. Mert ez a csapat továbbra is találkozni akar. Van, aki azért, hogy haladó képzés résztvevője lehessen, van, aki azért, hogy férjét, feleségét is beavathassa ebbe a szemléletbe, van, aki azért, hogy a mozgásfejlesztés során, ha elakadása lesz, tudja, kiket kereshet meg kérdéseivel. Lőrincz Géza is ígéri a folytatást: „A Hargita megyei sérültek szervezeténél dolgozom, ott van egy tornatermünk és egy gyógytornászunk, aki szintén részt vett ezen a képzésen, ezt a szemléletet szeretnénk bevinni oda. Ugyanakkor a házunkat is úgy terveztem meg, hogy nagy legyen a nappali, tudjak dolgozni a lányommal, és ha valaki még hozzánk jönne, szívesen segítek. Nem szeretném elengedni ezt a közösséget, várom, hogy kezdjenek el dolgozni, a felmerülő kérdésekkel keressenek, ha nem tudok én rá megoldást, van, akitől kérdezzek. Képződjünk, fejlődjünk, fejlesszünk együtt, mert nekünk fontos, hogy legyen szalmaszál, amiben megkapaszkodhatunk, a víz színén fennmaradjunk!”
Balázs Katalin
